Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tihany, Magyar királyság 1306

2008.06.07

Tihany 1306

 

Az apát úrtól pont olyan fogadtatást kaptunk, amire számítottam. Nem tudom, hogy más szerzetesekkel hogy bánik, mindenesetre néhányszor már megfordult a fejemben, hogy ha nem Ferenc testvérrel érkeznék, és nem hívásra jönnénk, hogyan fogadnának bennünket.
Nap, nap után kérdem az urat, mi kegyelmének titka, mellyel megáldotta ezt az embert, és mit kell tennem, hogy engem is elérjen ez az áldás. És nap, nap után kérdem Ferenc testvért, mikor avat már be engem is a titokba, és mikor engedi végre, hogy csatlakozzam hozzá titokzatos esti útjain…
Ezek az utak azok hitem szerint, melyek miatt mindenhol szívesen látott vendégek vagyunk, még olyan szerzetesrendeknél is, melye nem kedvelik a látogatókat. Ezek az esti utak azok, melyek újabb és újabb titokzatos meghívásokkal járnak, és érkezésünkkor újabb, és újabb megbeszéléseket követelnek meg Ferenc testvér, és az apátok, papok közt. Elvonulva, halkan suttogva úgy, hogy még véletlen se lehessek tanúja beszélgetésüknek. Vajon miféle okkal hívják, könyörgik ide a testvért, és mik azok a „kényszerű jótétek” melyeket éjjeli útjain véghezvisz? Mert így nevezi ezen utakat, és ez bár sokat elárul, mégis elrejti azt, amit Ferenc nem akar felfedni.
Számtalan kérés, könyörgés után ma engedett, és azt mondta, vele tarthatok este. Már hat napja, hogy a Tihanyi apátság, és a Benedek-rend vendégszeretetét élvezzük, és elnézik Ferenc testvérnek nem csupán azt, hogy esténként távozik és csak reggel tér meg, hanem azt is, ha nem jelenik meg a reggeli imánál, vagy a refektóriumban a közös étkezésnél. Ma ebédnél, míg János testvér a bibliát olvasta, és a szilencium még érvényben volt, Ferenc testvér késve érkezett, és azonnal az apáthoz lépett, engedélyt sem kérve, és suttogva bár, de beszélni kezdett. A fiatalabb szerzetesek és novíciusok arcán láttam a döbbenetet, de az idősebbek úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. ők nyilván be voltak avatva ittlétünk titkaiban, nem úgy, mint jómagam. Az egyik Novícius, Simon, akivel együtt másoltuk a könyveket a tanulószobán, mert én is oda voltam beosztva a benedeki tanulókkal együtt, meg is kérdezte odakint, hogy miért vannak ilyen kiváltságai Ferenc testvérnek. De nem tudtam rá válaszolni, és ő bizonyára úgy gondolta, szándékosan tértem ki, hogy titkunk őrizzem.
Ezek után viszont Ferenc testvérhez siettem, és ismét kérlelni kezdtem a pihenő időben, hogy mondja el, mit csinál éjjelente, és vigyen magával engem is. Háromkor ismét kongott a harang, de a közös ima után nem kellett visszatérnem dolgozni.
Helyette Ferenc testvér a számunkra kijelölt cellákba vezetett, pontosabban a sajátjába, és leültetett.
- Sok dolog van a világon, mit emberi szem csak ritkán láthat, és boldog az, aki sosem pillantja meg őket.
Tudtam, hogy olyasféle dolgokról beszélhet, miről mindenki hallgat, de nem voltam biztos benne, hová akar eljutni szavaival. Így hallgattam, és vártam a folytatást.
- Nekünk szerzeteseknek nem csupán annyi a feladatunk, hogy imádkozzunk, és könyveket tanulmányozzunk, fontosabb küldetést is ránk mért az Úr, megóvni az ő nyáját a gonosztól, és felfedni annak megtestesülését.
- Erre való a gyónás, és a bűnbánat…
Már meg is bántam, hogy megszólaltam, mert pillantása alapján bizony ostobaságot mondhattam.
- Én most arról beszélek fiam, amikor a gonosz testet ölt.
- Megszállottakról, testvér?
- Megszállottakról. És démoni lényekről, melyek megtestesülnek. Bűnre csábítanak, és a pokolba ragadják a lelked.
- Boszorkányok… - vetettem gyorsan keresztet. – Csak nem boszorkányokat keresünk, testvér?
- Boszorkányokat… és mást. Ma este magammal viszlek. Most menj gyónni, hisz legerősebb fegyverünk az ördögi lények ellen hitünk és lelkünk. Gyónj meg, végezd el a penitenciát, aztán imádkozz az úr kegyéért napnyugtáig. Akkor itt találkozunk, és együtt megyünk.
Ennyit mondott csak. Én pedig úgy tettem, ahogy utasított, meggyóntam bűneim. Nem mintha sok mindent követhettem volna el előző gyónásom óta, de azzal, hogy úgy hittem, nem vétkeztem, máris az önhittség csapdájába estem. Most térden állva kérem a Szent Szüzet, hogy vegyen oltalmába minket, és segítsen. Bár újabb bűn terheli éppen megtisztult lelkem. Simon, a novícius, akivel az elmúlt napokban közeli barátságba kerültem, ismét tudakolta, mi okból maradtam távol, és mire készülünk Ferenc testvérrel. Nem szóltam semmit, csak az imát mormoltam egyre, de végül annyira rossz érzés töltött el új barátom csalódottságát látva, hogy végül azt mondtam, álljon lesben és kövessen bennünket, amikor távozunk, ha elég távol jutunk az apátságtól, amikor felfedi magát, talán rá tudjuk venni Ferenc testvért, hogy engedje, velünk tartson.
Nem tudom, miért mondtam, de hiába a megbánás, már nem tehetem semmissé. Most mit tegyek? Szólhatnék Ferenc testvérnek, de szeretném, ha Simon velünk tartana. Esküt tett, hogy nem árulja el, hogy részem volt benne, hogy utánunk szökött, így majd meggyónom bűnömet holnap. Uram, bocsásd meg, hogy vétkezek, de nem tudok választani mesterem, és barátom iránt érzett hűségem közt…
Az imának vége, indulnom kell, Ferenc testvér már vár rám. Az udvaron áthaladva hallom, ahogy Bonifác testvér az apát úrral beszélget.
- Simonnak láza volt, és a gyomra is visszaadta a megemésztetlen ételt, felmentést adtam neki a ma esti ima alól. Reggelre minden bizonnyal jobban lesz.
Talán Simon mégsem tud velünk tartani ma este? Mindenesetre a holnap gyónásomat ezzel kell kezdenem.

 

Már legalább két órája gyalogolunk, ha nem több.  Teljesen besötétedett. Félúton mégiscsak Simonba botlottunk. Ezek szerint a betegsége csak álca volt, hogy hiányzását leplezze. Ferenc testvér legnagyobb meglepetésemre azonnal ráállt, hogy Simon magunkkal vigyük. Azt mondta, a hozzánk hasonló fiatal fiúknak nem szabad egyedül kószálniuk az erdőben éjidőn. Láthatóan nem örült, valamitől mégis jobban féltette Simont, mint a titkát tőlünk.
Beszélgetni viszont láthatóan nem volt kedve, így egyikünk sem erőltette. Ferenc testvér egy kisebb zsákot is hozott magával, amit most nekem kellett cipelnem. Félúton Simon átvette tőlem, nem bántam, könnyebbség volt. Nemrégiben értünk be egy kisebb faluba, nem tudom, mi lehet a neve, de nem is kérdeztem. Ha jól látom, a templom felé vettük az irányt, már látom a kapuját. A kerten mintha lennének…
- Amit most látni fogtok, az nem fiatal emberek szemének való. De mivel nem tudtok nyugton maradni az apátságban, kénytelenek lesztek végignézni mindent.
Ferenc testvér haragos, de nem mutatja ennél jobban. A templom kertjének bejáratánál int, hogy álljunk meg, és ő bemegy, hogy a papot megkeresse. Mi pedig állunk. Egy férfit látok, és egy koporsót, egy szekéren. A bakon ül valaki, talán egy sírásó, unottan vakargatja a csízmájáról a sarat. A férfi gyászruhát visel, és el sem mozdul a koporsó mellől.
- A temetéseket nem éjjel szokás tartani.
Simonnak igaza van. És hol vannak a gyászolók?
- Talán egy öngyilkos…
- Csss!
Muszáj volt csendre intenem. A férfi a koporsó mellett így is meghallotta, és felnézett. A szemében fájdalom és gyűlölet.
A pap, és Ferenc testvér kilépnek az oldalajtón.
- Jöjj, Levente! Itt az ideje, hogy elbúcsúzz!
- Nem, még nem lehet atyám…
Ez a férfi zokog. Valaki hozzá nagyon közel állót veszíthetett el. Bizonyosan a kedvesét.
- De igen, fiam, itt az idő. majd idebent imádkozunk értük. De innen nem tarthatsz velük…
Értük? Velük? De hiszen csak egy koporsót látok.
- Neeem! Én nem hagyom őket! Miért nem vett magához engem is az Úr?! Miért az ártatlanokat bűnteti?
- Fiúk, csukjátok be a kaput!
Ha Ferenc testvér ezt akarja, akkor ezt teszem. Már lépek is a kapuhoz, de úgy látom, Simon nem. Hová megy ez a fiú?! Ahhoz a szerencsétlenhez ott a szekérnél? A koporsót ölelve sír… Ilyenkor kell hálát adnom a mi urunknak, hogy én mint szerzetes sosem ismerhetem meg ezt a fájdalmat.
- Nézzen rám!
Megfogta a vállát. Hát, nem vagyok biztos benne, hogy az apát úr jóvá hagyná az efféle módszert. Bár úgy tűnik, hogy nem erőszakos vele, de gondolom mint szerzetes… Igen, a pap, és Ferenc testvér is rosszallóan néz rá. De mégiscsak igaza lehet Simonnak, bármit is mond a férfinek, mert úgy látszik, hogy megnyugodott kissé. Bár még mindig sír, de legalább nem kiabál. És végül elindult a templom felé.
- Nem lesz most már semmi baj. Maga is tudja, ennek így kell lennie. Az úr segítse…
Egészen a templom ajtajáig kíséri, úgy látom most már a pap is bólint. Ezt akár dicséretnek is veheti Simon. A férfi bement.
- Remek pásztor leszel fiam, tudod, hogy szólj a bárányokhoz…
Mondom én, dicséret…  Becsukták maguk mögött a kertre nyíló ajtót. Vajon szándékosan?
- Siessünk, rövid az éjjel, és sok a tennivaló!
Ferenc testvér hangja nagyon vészjósló! Siessünk? De mit?
- Jöjjön, vegyük le a koporsót, és segítsetek kinyitni!
A sírásó láthatóan nem siet annyira, mint mi. De én igyekszem… bár döbbenetemből még nem tudok ocsúdni. Kinyitjuk a koporsót? Nemrég szögelhették csak be, föld még nem érte, ez bizonyos.
- Ferenc testvér…
Alig merek kérdezni. Főleg, amikor előkerülnek a fából készült szerszámok a zsákból, amit idefelé cipeltünk.
- Az asszony hajnalban szült. – mondja gyorsan, láthatóan nekem és Simonnak címezve a szavait. - A gyermeke halva született, és nem sokra rá az anya is meghalt. A gyerek kereszteletlen volt, az anya gyónás nélkül halt meg, és a gyermekágyas démon, ami elvitte, még itt lehet a közelben. Ha nem segítünk, itt fog bolyongani a faluban, és ő maga is démonná válik.
Moccanni se bírok a döbbenettől. Tudom… hallottam már effélét gyerekkoromban, nagyanyám meséiben, de sosem láttam démont. Puffan a koporsó fedele a földön. Az asszony fiatal volt, arcán nem látszik a halál. Csak mérhetetlen fájdalom, mintha hosszas sírás után aludt volna el. A ruha, amiben a koporsóba tették véres. Virrasztást sem kaphatott, ha csak ma hajnalban hunyt el. A gyermeket a keblére fektették, és letakarták.
Ferenc testvér a koporsóhoz lép, és egy kalapácsot fog a kezében, a másikban hatalmas, erős, fából készült szegeket.
- Nyugodjon a lelked e koporsóhoz szögezve, hogy ne háborgasd soha az élőket!
És lecsap… Uram ég, az asszony testét egyszerűen odaszögezi a koporsóhoz!
- Miért…?!
- Hogy ki ne másszon, Jeremiás.
Ezt Simon súgta, Ferenc testvér talán meg sem hallotta a kérdést, alig ejtettem ki a számon…
- Kimásszon?
- Bűnben halt lelket nem fogad be isten országa. Itt fog bolyongani, ha hagyjuk. Ha odaszögezik a koporsóhoz, nem tud kimászni, nehogy démonná váljon, aki az élőket kínozza, és felfalja elevenen!
- Jól mondod, Simon, látom, sokat tanultál…
Még dicséretet is kap…. A végén talán még Simont viszi majd magával… vagy mindkettőnket… Újabb „szeg” kerül elő. Közben lecsúszott a gyermekről a kendő. Úgy fekszik ott, mint aki alszik, csak a színe… a színe nem emberi. Kékesszürke… mintha vére sem lenne. Szép gyermek lett volna, ha nem torzítja így el a halál…
- Maradj anyád kebelén, és szívd kiszáradt csecsét!
Mintha Ferenc testvér is átkot mondana! És az a düh, ami a szavaiból árad… A gyermek… a gyermeket…
Istenem… El kell, hogy forduljak! A kevéske vacsorám a kása, amit ettünk most a földön pihen. A szám íze keserű, és rossz szagot árasztok. De ahogy a gyermeket az anyjához szögezte…
- Nyugodj meg Jeremiás. Ez szükséges volt…
Igen…. szükséges… már értem, miért „kényszerű jótétemény”-nek nevezi az efféle útjait. És már értem, miért hívja meg annyi pap, senki nem kedvelheti az efféle munkát. Nem is értem, Ferenc testvér hogy juthatott erre…
-… szükséges volt, különben a csecsemő szelleme mászott volna be idegen házakhoz az anyákat kínozni!
Úgy látszik, Simon többet tud az efféle dolgokról nálam.
Úgy látszik, hogy Ferenc testvér elégnek ítélte a négy szeget, mert a sírásót kezdi bökdösni. Az se először láthatott effélét, mert szeme se rebbent, míg végignézte…
- Na, csukjuk vissza gyorsan, aztán mennünk kell… Mi útközben még megállunk egy háznál, de aztán megyünk. A megbeszélt helyen találkozunk…
Én már semmit nem értek.! Hát ez még mindig nem volt elég szegény asszonynak, és a gyermekének? Az egyetlen, amit tisztán látok, hogy miért kellett a férjének bemennie… Ezt bizonyára nem viselte volna el ép ésszel…
- Fiúk, sietnünk kell, várnak még ránk egy másik háznál is!
Egy háznál? Mit keresünk mi egy háznál? Ferenc testvér nem sokat mond, Simon pedig úgy tűnik, hogy még élvezi is ezt az éjszakai kiruccanást… A kaput nyitva hagyjuk, az persze senkinek nem jutott eszébe, hogy a sírásó hogy fogja egyedül lezárni a koporsót, és visszatenni a szekérre… de ezek szerint ez legalább nem a mi dolgunk.
- Melyik ház az, testvér?
- Azt mondta a padre, hogy a tizedik a falu szélétől.
- És mit fogunk ott csinálni, Ferenc testvér?
Rám se néz, ahogy válaszol.
- Ott is gyermek született a délután. De egy évvel ezelőtt korán elhalt gyermek szelleme az, akit vissza kell kényszerítenünk nyughelyére, nehogy az újszülöttet, és az anyjukat zaklassa.
Akkorát nyeltem, hogy Ferenc testvér biztosan meghallotta. Egy szellem?! Istenem, uram, és boldogságos szentek, segítsetek rajtunk! Szellemek, démonok…. mi jöhet még?
Elértük a házat. A férfi, biztosan a családfő, már elénk is sietett egy gyertyával.
- Jó, hogy meggyüttek  időben. Semmi nem történt eleddig, de ha jön a Józsika szelleme, nem akargyuk, hogy Rékámat, meg a gyereket bántsa.
Beenged minket a kis házba. Csak egy helyiség, egy ágy van szemben a tűzhellyel, ahol ég a tűz. Az asszony az ágyban fekszik a gyerek mellette, mindketten alszanak. Ferenc testvér egyszerűen imádkozni kezd… valamiért úgy érzem, nekem is így kell tennem… lehajtott fejjel mormolom a Miatyánkot, de közben mégsem tudok Istenre figyelni. Folyton a kinyíló koporsót látom magam előtt. Ha ez az asszony szellemmé vált volna, aki a gyermekét keresi, bizonyosan akkor sem lett volna gonosz. hiszen csak a szeretet mozgatta? Vagy nem? Ki tudja, mit tesz a halál az elmével. De hogy lehet egy anya, vagy a gyermeke gonosz…
- Segítsetek! Simon, Szenteltvízzel hintsd be a szobát! Jeremiás, hozd ide a zsákomból a virágfüzéreket!
Simon után megfogom én is a zsákot, és előveszem a félig száradt virágokat. Fonnyadtak, valószínűleg délután szedhették őket.  Vajon honnan szerezte Ferenc testvér? Közben Simon fogja az üvegcsét, és szentelt vízzel szórja be az ágy körül a padlót, az ablakot, az ajtót, a tűzhelyet… amikor kiveszem a virágokat, azokra is jut belőle. Ferenc testvér a csuhája alól elővesz valamit, ami kis vászonzsákba van csomagolva, és az apának adja.
- Ezt vigye ki holnap a sírra, és szúrja a földbe! Jeremiás, tedd a virágokat az ágy köré, és jusson belőle az ablakhoz is, az ajtóhoz, és bárhová, ahol egy szellem bejöhet!
Úgy lesz. Csak tudnám, hol tud bejönni egy szellem.
- Józsikám, kisfiam…
Az asszony nincs ébren, de beszél. Ferenc testvér rosszallóan csóválja a fejét. A szellem láthatatlan? Vagy valami gonosz erő megszállta az asszonyt? Nem lehet, hogy csak álmodik a kisfiáról?
- Holnap visszajövünk. Ma éjjel ne aludjon, őrizze az újszülöttet. vagy hívjon valakit, aki vigyázni tud rá.
Az apa nagyot sóhajt.
- Hát jóvan, ha maga azt mondja…
Ferenc testvér még rak a virágokból az ajtóhoz is, mielőtt távoznánk.

 

Most mégis hová megyünk? Azt hittem, hogy eltemetjük azt a szerencsétlen asszonyt. Akkor most mégis hová megyünk? Nekem már ennyi is elég volt, Istenem, kérlek, óvd meg a lelkem… És az ép elmém! Nem tudom, mi következik még, de lassan eljő a boszorkányok órája is. És messze még a reggel…
Már egészen távol járunk a falutól. Ott… ott mozog valami fény… Ferenc testvér nem lassít, és Simon is érdeklődve figyeli, hogy merre tartunk. Talán csak én félek? Mi lehet az ott a fák közt? Lidércfény? Valami szellem? A pokolra ragad minket… Nem… Amíg Ferenc testvér itt van, nem eshet bajunk. Ő ért az ilyesféle lényekhez, tudja, mit kell tenni…
Mi lehet az? Szellem? Lúdvérc? Vagy valami más borzalom? Talán egy szépasszony, aki addig bódít, míg a pokolra nem zuhanunk? Nem szabad ránézni az  ilyenekre…
Kanyarodik az út, és… a sírásó az. ott támaszkodik a szekér mellett, a koporsó a földön, és jókora lyuk tátong már… az út közepén?? Jól látom, hogy az út közepén, a kereszteződésben?
- Ha a szellem, vagy a démon mégiscsak kikelne valahogy a sírjából, így nem fogja tudni, hogy merre juthat haza. Eltéved.
Mintha Ferenc testvér tudná, hogy mire gondolok. Csak nagyot nyelek, és bólintok.
- Na, temessük el! Fejjel lefelé, hogy ha ásni kezd, ne találjon kiutat!
Nem sok ez egy kicsit? Odaszögezik, fejjel lefelé temetik, egy útkereszteződésbe… ahol senki se találja meg, senki sem látogatja, nehogy hazavezesse? Mindezt miért? Mert meghalt a gyermekével együtt? És hogy nyughat a lelke, ha szenteletlen földbe ássák el?
- Testvér, nem érdemelne ez az asszony nyugalmat, és tisztes temetést?
A sírásó nagyot köp, amikor belelöki a lefordított koporsót a gödörbe. Láthatóan nem különösebben érdekli.
- Jeremiás, te még nem láttál olyat, aki egy ilyen asszonyból lett démon kínzott halálra. Akkor majd megérted, hogy miért van szükség erre…
Ferenc testvér gyorsan végez a temetéssel. nem is nevezhető ez annak. Az urak a lovaikat nagyobb tisztességgel ássák el…
A sírásó meg se kérdi, elvihet-e minket valameddig. De úgy látom, hogy Ferenc testvér még nem is készül vissza az apátságba. Istenem, mi vár még minket ma éjjel?
- A környékbeliek állítólag vérfarkassal találkoztak az erdőben. Az egyik favágót meg is marta. Lesben állunk az éjjel, hátha meg tudjuk ölni.
Vérfarkas? Lesben állunk? Megölni? Uram segíts! Jézus, ki az égben vársz reánk, tekints le szegény szolgádra, és adj erőt… adj erőt reggelig.


Az idő nagyon lassan telik. Már hajnalodik, nagyon halványan világosodni kezd. Nem sok van már napkeltéig, és a vérfarkasnak nyoma sincs. talán nem kell szembenéznünk vele ma éjjel. Simont érdeklik Ferenc testvér történetei. Az igazat megvallva nem tudom eldönteni, hogy félelmem, vagy kíváncsiságom a nagyobb. Talán nem is bánnám, ha őt vinné magával ezentúl.
- A vámpírok, azok még a vérfarkasnál is megátalkodottabb lények! Még szerencse, hogy csak éjjel járnak, nappal biztonságban lehetünk tőlük! A szenteltvíz és a kereszt égeti, akár a tűz, és a napfény… a napfénytől azonnal porrá omlanak! szörnyű kínok közepette adják vissza lelküket a pokolnak.
- Ferenc testvér… vámpírok élnek errefelé?
Az arcát is látom már, hisz hajnalodik. Mosolyog a tudatlanságomon.
- Ezek a vérszopó démonok bárhol megjelenhetnek, és tucatnyi hasonlót hagynak maguk után. Épp ezért kell ilyen elővigyázatosan eljárni, ahogy mi tettük, hogy nehogy vámpírrá váljon a halott. Akik erőszakkal halnak meg, vagy vámpír által… Sokszor vámpírként szívják  falusiak vérét az ilyen nőszemélyek is, mint a ma esti. Ezért is…
Simon nevetése szakítja félbe. Most nem csak én nézek értetlenül, hanem Ferenc testvér is.
- Imádom a magadfajtákat, Ferenc testvér! Annyira megkönnyítitek a helyzetünket.
Illetlenül beszél. Simon nem szokott ilyet, talán megszállta valami?
- Vadásztok a vérfarkasokra, a boszorkányokra… elpusztítjátok a természetes ellenfeleinket, akik megvédhetnék a saját területüket tőlünk. Így aztán ha erre vetődik egy magamfajta, addig élvezi a hely adottságait, míg csak kedve tartja.
- Miről beszélsz, fiam?
- Ferenc testvér…
Simon felemelkedik. A háttérben éppen most kel a nap. Ragyogó, arany csíkokat fest az égre. Lassan vissza kellene indulnunk, mert lekéssük a hat órai harangszót.
- Nem lesz akárkiből vámpír! nem elég hozzá szörnyű mód meghalni, és még kevésbé elég hozzá a rossz temetés. A vámpírok kiválasztottak, akik olyan tudás és erő birtokában vannak, amit ti, halandók ésszel felfogni se tudtok!
Ferenc testvér talpra ugrik, és én is felpattanok. Vámpírok? Az nem lehet, Simon ember, ez biztos! A napfény, a szenteltvíz, számtalanszor láttam, hogy hozzányúlt! Naponta láttam a kereszt előtt térdelni, imádkozni, most is ott  van rajta, a csuhán… Simon nem lehet vámpír, de akkor mi ez az eszeveszett játék?!
- Jeremiás… fuss!
Futni? Futni! futnék én, minden idegszálam engedelmeskedni vágyik a testvér parancsának, de moccanni sem tudok! Simon úgy veti magát előre, mintha repülne… Elsodorja Ferenc testvért. A földön fekszenek… és a fogai… a nyakába mar, akár egy állat!
Most! most igen, most tudok végre moccanni! Menekülni! Vissza az apátság felé… vagy.. inkább a faluba? a temetőbe? hová fussak? El kell rejtőznöm ez elől a szörny elől! A faluba, a templomba! A pap biztosan hinni fog nekem! Csak jussak el oda… Az út… melyik út volt az? Merre kell mennem?
- Csak nem eltévedtél, kicsi Jeremiás?
Hol van?! Hol lehet? Nem látom semerre? Rohannom kell, rohannom, mindegy merre… Nincs mögöttem? Vajon elvesztette a nyomom? Vajon tudja, hol vagyok? Csak rohannom
kell, tovább…
Neee…. hogy került ide?!  Uramisten! Segíts meg Jézus! Uram, óvj meg e szörnytől! Segíts! Neeeee…..

 

A mappában található képek előnézete Tihany